Vannak találkozások, amik örökre beleégnek az ember lelkébe. Számunkra ilyen volt Palkó, a tizenkét éves, hányatott sorsú, ízig-vérig székely kisfiú, akinek a tarsolyában mindig lapult egy-egy szőke nős vicc, és akinek a jelenlétében egyszerűen nem lehetett szomorkodni – még akkor sem, amikor ő maga a legnehezebb csatáját vívta a csontrákkal.
A betegség miatt elvesztette az egyik lábát, mindenki aggódott érte, hogyan fogja ezt feldolgozni. A műtét után kerekesszékben érkezett Alapítványunkhoz a kísérőjével, a fájdalmai ellenére széles mosollyal az arcán, és így köszönt:
– Szia! Képzeld, gyorsasági világbajnok lettem!
Meglepődve, lefagyva, kérdőn néztem rá, mire ő csak rávágta a rá jellemző huncutsággal:
– Miért? Az egyik lábam már itt, a másik meg ott!
Csak álltam ott, és nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, de biztos voltam benne, Palkó nem sajnálatot vár. Ő azt akarta, hogy nevessünk, hogy lássuk meg benne a srácot, aki még a legnagyobb veszteségéből is viccet tud faragni.
Palkót sajnos legyőzte a betegség, de a mosolya és ez a hihetetlen tartása itt maradt velünk. Megtanította nekünk, hogy a legnehezebb pillanatokban is van választásunk: dönthetünk a derű mellett.
Nyugodj békében, bajnok! Emlékedet megőrizzük.
(MI által létrehozott kép)
.png){kind=icon}
